~39. rész

Remélem, hogy tetszik. Jó olvasást!! :)) 

-Egész úton idefelé, azon gondolkodtam, hogy mitől lehetsz ilyen boldog. Azt hiszem kezdem érteni. –csengett az ajtóból Carter csilingelő hangja. Imádtam a dallamos hangját, de most a frászt hozta rám vele. Annyira meglepődtem, hogy megbillent az egyensúlyom és még a mellettem lévő asztal sarkába is belerúgtam. Szerencsére Harry megtartott így nem végeztem a földön. Természetesen mindketten kinevettek. Harry adott még egy puszit az orromra és a számra, majd megfordult, hogy szembe kerülhessen Carter-rel.

-Hello. Húú nem hittem volna, hogy tényleg ennyire magas vagy. –nézegette Carter fel-le Harry-t. Ő csak egy szégyenlős mosolyt csikart ki magából. Olyan volt, mintha zavarban lett volna.

-Szia. Örülök, hogy megjöttél. –léptem oda és öleltem át kívül belül szőke, ugyanakkor kedves barátnőmet.

-Én azt hiszem lemegyek, nézem én is meccset tovább. –intett az ajtó felé és már el is tűnt. Felnevettünk és elmeséltem neki, majdnem mindent, hogy mi történt tegnap este. Egy kisgyerek izgalmával összpontosított a történetre, amin sokszor el is nevettem magam.

-Szóval akkor most együtt vagytok?? –kérdezte örömében az ágyon ugrálva, mikor befejeztem a mesélést.

-Hát valami olyasmi. –mosolyogtam. Igazából én sem nagyon tudtam, hogy most járunk-e vagy nem.

-Oké akkor már nem leszel depis hercegnő?? –húzta össze a szemeit.

-Miért eddig az voltam?? –dobtam hozzá játékosan az egyik plüss macim az ágyamról. Bólogatott vidáman. –Akkor nem. –jelentettem ki büszkén kihúzva magam, amin megint nevettünk egy jót. Gyorsan telt az idő, ha jó társaságom volt, ez most sem volt másképp. Tom lépett be az ajtón.

-Carter gyere menjünk haza. Ma még el kell menni a nagyiékhoz is. –mondta komoly arccal. Olyan volt, mint aki fél a nagymamájától. Nevetnem kellett tőle, de visszatartottam a késztetést. Carter bólintott, megölelt, elköszönt, majd elindult lefele. Ugyan ezt a műveletet megismételte Tom is és elindult a testvére után. Lent még Harry és Louis köszönetet mondtak Tom-nak. Látszott rajtuk, hogy jóba lettek ez alatt a pár óra alatt. Miután elmentek elindultam felfelé a szobámba, de Louis utánam jött és a lépcsőn kezdtünk el beszélgetni.

-Figyelj tudom, hogy most örülsz, hogy Harry itt van, de ne csinálj semmit, amit később megbánnál. –mondta úgy, hogy a nappaliban lévő fiú még véletlenül se halljon meg minket.

-Mire gondolsz?? –vontam fel a szemöldököm, hogy adjon pontosabb információt, bár volt sejtésem mi járhat a fejébe.

-Vajon mire gondolhatok?? –forgatta meg a szemeit.

-Megnyugodhatsz nem fogok az első adandó alkalommal ágyba bújni Harry-vel. De ha még is, az az én dolgom és nem a tiéd. –vontam meg a vállam.

-Hajthatatlan és meggondolatlan vagy. Csak remélni tudom, hogy van egy kis eszed. –sóhajtozott mélyeket. Hátat fordítottam neki és már ott sem voltam. Kimentem a mosdóba és, mikor beléptem a szobámba Harry már ott volt. Háttal volt nekem és az ablakon bámult ki. Mögé osontam.

-Kérdezhetek valamit?? –karoltam át hátulról.

-Mondd csak. –hallottam a mosolyt a hangjába.

-Miért csináltad azt az előbb?? –kérdeztem halkan. 

-Mármint ezt?? –fordult meg és megint a nyakam kezdte csókolgatni, ezennel a másik oldalon.

-Nem pontosan erre gondoltam. –toltam el magamtól. –Hanem arra, amit az előtt csináltál.

-Azt csak azért, mert szerettem volna tudni, hogy mennyire vagy türelmes. –vigyorgott.

-És mire jutottál. –kuncogtam magamban a hülyeségén.

-Arra, hogy te vagy a világ leggyönyörűbb viszont legkisebb tűréshatárral rendelkező lánya. –lengette helytelenítőn a fejét.