~38. rész

Komizzatok olvassatok!! Remélem tetszik. Jó olvasást!! :))

–Mindennél jobban szeretlek Liz. Függetlenül az alakodtól, kedvedtől, a nélküled eltöltött időtől, mindentől. Szeretlek!!

-Szeretlek. –motyogtam vissza neki. Érzelmeim gyorsan váltakoztak. Már boldog voltam, de még mindig ott volt bennem a dolog, hogy már nem érdeklem őt. Ezeket a gondolatokat egy-két pillanat alatt el is hessegette, mikor csókokkal halmozott el az arcom minden szegletén és a számon. Nem vágytam másra, csak arra, hogy egész nap így legyünk ebben a megtörhetetlen burokban, ami -bár tudtam, hogy nem fog sokáig tartani- szörnyen csodálatos volt.

***

-Köszönöm a reggelit. –mosolygott Tom rám, mikor megettünk mindent. Viszonoztam a gesztust, majd a többiek is hasonlóképpen hálálkodtak. Leszedtem az asztalt és neki álltam mosogatni. Azt hittem, hogy mindenki kiment a konyhából, de Tom mellettem állt.

-Biztosan nem vagy rám dühös?? –kérdezte.

-Mondtam már, hogy nem. –mosolyogtam rá. –Inkább hálás. És többször ne kérdezd ezt meg, mert kezdesz az agyamra menni. –kacsintottam rá játékosan. Felnevetett azzal a Tom-ra jellegzetes csupavigyorral és kisétált a konyhából. Végeztem és felosontam a fiúk háta mögött az emeletre, akik valami nagyon fontos focimeccset nézhettek. Átöltöztem és felnéztem a netre. Facebook-on Carter rögtön írt is, hogy vagyok. Csak annyit mondtam, hogy csodálatosan és áthívtam őt hozzánk. Lehajtottam a gépem képernyőjét és egy kicsit összerakodtam a szobámba. Szomorkásan néztem a sarokban heverő összetört telefonra. Pedig azt a telefont kifejezetten szerettem. Felkapkodtam a darabokat és a szemetes felé indultam velük, mikor Harry nyitott be.

-Azzal a telefonnal mi történt?? –kérdezte felhúzott szemöldökkel.

-Hát… falhoz vágtam. –mosolyogtam szégyenlősen.

-Kezdek félni tőled. –sétált közelebb azzal a döglesztő féloldalas mosollyal. A szívem is kihagyott egyet a levegővételről pedig teljesen elfeledkeztem, ahogy egyre közelebb jött, majd megállt előttem. –Akármennyire is szeretnéd… -döntötte oldalra a fejét és végigmért csillogó szemeivel, majd folytatta. –Nem foglak megcsókolni. –jött olyan közel az arcával, mintha pont az ellenkezőjét akarná tenni, mint amit mondd. Én csak ott álltam és vártam, hogy tegyen végre már valamit. Kaján mosollyal akárhányszor én akartam megtenni azt a pár centit, ami elválasztott minket, hátramozdult, hogy ne érjem el. Kezdett bosszantani. Durcás arccal és összefont karokkal léptem egyet hátra. Nem értettem, hogy ezt miért csinálta. Persze eszembe jutottak a dolgok, hogy kiszámíthatatlan, irányíthatatlan, vagy csak egyszerűen bolond. De ennek semmi értelme nem volt. Valahogy meg volt elégedve a reakciómmal és még nagyobb mosollyal, akart megcsókolni. Én viszont nem viszonoztam neki. Nagy volt a kísértés, de megjegyezhetné, hogy nem szeretem, ha valaki játszik velem. Többször is próbálkozott, de nem adtam meg magam. Még mindig felfelé görbülő ajkakkal támadta meg a nyakam. Egy jól eső sóhaj tört ki belőlem. Ennyi volt az ellenállásom. A kezem ösztönösen mozdult és a hajába kötött ki. Szemem lehunytam és a fejem hátrahajtottam. Gyengéden húzkodtam a tincseit, amíg ő a vékony bőrt harapdálta szívogatta. Éreztem, hogy ennek biztosan megmarad a nyoma.

-Egész úton idefelé, azon gondolkodtam, hogy mitől lehetsz ilyen boldog. Azt hiszem kezdem érteni. –csengett az ajtóból Carter csilingelő hangja.