~63. rész

Azt hiszem most nem fűznék hozzá semmit :D Várom a véleményeteket. Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

-Gyere kelj fel. Hosszú napunk lesz. –éreztem a karokat magamon ahogy szorongatnak, mint egy plüssmackót, és a fülembe morog valaki kedves álmos hanggal, ezzel felkeltve engem álmomból.

-Nem akarok felkelni. –nyafogtam és fejem próbáltam a párnába fúrni.

-Én sem. –nevetett fel Adam.

-Miért van ilyen elátkozott életem?? –kérdeztem és miután felkeltem gyengén földhözvágtam egy vánkost.

Reggelizés után indultam a fodrászhoz ahol eltöltöttem 2 órát és már dél is volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eltelik az idő, így siettem a körmöshöz. Hazaértem és a ruhám pont megérkezett. Átvettem a csomagot és felvittem a szobába. A ruha pont olyan gyönyörű lett, mint ahogy elképzeltem. Vagyis ugyanolyan, mint a kék amit Harry-től kaptam, csak épp fehérbe. Visszaraktam a ruhát az eredeti helyére és indultam a szertartás helyszínére. Minden szükséges dolgok vittem magammal. Mikor megérkeztem anya már sürgött forgott jobbra-balra szervezve az egész napot. A templom mellett volt egy épület, ahol el tudtam készülődni. Beküldtek oda és jött utánam egy idegen nő is egy kisebb táskával. Mint később kiderült ő fog kisminkelni és segíteni felöltözködni, meg amit még szeretnék.

Belenézve az egész alakos tükörbe nem tudtam mit kéne tennem. Sírni, vagy mosolyogni. Mosolyogni szerettem volna, mert melyik lány nem akarná egy gyönyörű ruhában kimondani a boldogító igent?? Sírni szerettem volna, mert ezt az egészet nem így képzeltem el. Nem így kellene itt állnom. Egy olyan emberhez szerettem volna hozzámenni akit szeretek. Elvégre már nem a XlX. vagy XX. században élünk.

-Szükséged van még valamire?? –kérdezte a sminkes, Claire, megszakítva a gondolatmenetem.

-Nem köszönöm. –mosolyogtunk egymásra és miután közölte, hogy él órát még itt kell lennem, magamra hagyott. Ledőltem a szobában lévő kanapéra és próbáltam teljesen üressé tenni a fejem, mert ha túl sokat gondolkodok a végén még elfutok. Semmit téve henyéltem kitudja meddig, talán még a hajamat is széttúrtam. De nem érdekelt.

-Gyere szívem. Indulunk. –lépett be apa és most olyan görbületet láttam arcán, amit már kiskorom óta nem. Boldogan mosolygott. Rám. Ekkor jöttem rá. Soha nem lesznek az emberek körülöttem boldogok, ha én is az vagyok. Elfogadtam kezét és karöltve lépkedtünk a templom felé, ahonnan lágy zene hallatszott ki. –Büszke vagyok rád. –sutyorgott most tényleg meleg hangon. Legalább 500-an üldögéltek a padsorokba. Beléptünk és minden szempár rám szegeződött, majd suttogások hallatszottak az egész hatalmas terembe. A hatalmas két szárnyas fa ajtót becsukták utánunk. Előre pillantottam és megláttam Adam-et, aki rendkívül jól nézett ki. Lassan lépésről lépésre értem apával az oldalamon az oltár elé, ahol Adam-mel szemben álltam. A pap megkezdte a ceremóniát, de egy szavára sem tudtam figyelni. A fejem mindenhol járt, csak ott nem. Megtettük a fogadalmakat és könnyeim záporoztak, már éppen kimondtuk volna mindketten az ’igen’ szócskát, mikor hangos motorzaj ütötte meg a fülem. Nem tudtam ki furikázhat itt ilyenkor, de próbáltam nem arra figyelni. Aztán hatalmas robbanás szerű hang és a templom ajtaja 1000 fele repült mindenhol. Egy vad motor tört be az esküvőre ezzel mindenkit megrémítve. Ahogy hihetetlen sebességgel hasított a beltérbe a motor, azt hittem el akar ütni. Volt aki sikított, volt aki felháborodottan morgott, de én levegőt is elfelejtettem venni. Pár méterrel lefékezett előttem az éjfekete motor és tulajdonosa leszállt, majd ledobta maga mellé a földre a sisakot. Azt hiszem a szívem elfelejtett pár másodpercig még dobogni is.

-Valakinek valami gondja van?? –ordított, ami az egész templomba vízhangzott. A lábaim lassan kezdtek zselévé válni és kiakartak alólam csúszni. A tömeg tiszteletet követelő hangjára azonnal elcsöndesült Ő pedig végignézett rajtam.

-Álmodom. –suttogtam, de nagy valószínűséggel, csak én hallottam. Szűk fekete nadrágja kihangsúlyozta tökéletes, hosszú lábait ami lassú léptekkel közeledett hozzám egyre, csak jobban, én pedig az ájulás szélén voltam. Mikor megállt előttem és végig mért egy alattomos félmosollyal, nem bírtam tovább. Nem érdekelt hány szempár néz, csakis minket. Első könnycseppem után zokogásba törtem ki és utánakapva próbáltam minél közelebb tartani magamhoz. Igazi volt. Nem álmodtam. Annyi idő után ott volt a karjaim között. Nem halt meg. Nem érzékeltem a külvilágot, csak mi ketten voltunk. Száját sietősen nyomta enyémre és egyre, csak többet követelt, amit természetesen meg adtam neki. Csókunk sós volt könnyeimtől, de nem tudtam visszatartani őket. Elmondhatom, hogy soha azelőtt nem voltam olyan boldog, mint akkor.

-Megyünk hercegnőm. –nyúlt a térdhajlatomba és gond nélkül kezébe kapott. Éreztem, hogy elindulunk, de hallottam még valamit.

-Liz, nem mész sehova sem. –apa erőteljes hangja morgott hangosan. Testem megfeszült, de nem aggódtam túlságosan. Biztonságban éreztem magam.

-Kapja be!! –bökte oda nevetve Harry és felültetett a motorra, amivel érkezett. Figyelmesen kiszedte a hajamból a fátylat és kibontotta a kontyot, hogy rátudja húzni fejemre a sisakot. Levetette fekete bőrdzsekiéjét és rámadta azt is. –Kapaszkodj. –kacsintott hátra, miután felült elém a motorra és maga köré húzta kezeimet. Bömböltetve a motrot indultunk ki a templomból otthagyva mindenkit.