~58. rész

Sziasztok!! Hoztam a részt és igyekszek holnapra megint hozni, csak annyit kérek, hogy írjatok pár komit, amibe röviden kifejtitek a véleményetek :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

2 napja Adam-nél vagyok. Nem mondom, hogy hű de jól kijövünk, de megvagyunk egymás mellett. Néha még meg tud lepni a kedvességi rohamaival. Még pár ruhát is szerzett be, amiben lehetek. Anya és apa felváltva hívogattak folyamatosan. Viszont nem tudtam kikapcsolni a telefonom. Vártam. 2 napja egy árva hívást nem kaptam Harry-től és nem is veszi fel, Louis úgy szintén.

-Min gondolkodsz megint?? –kérdezte Adam, mikor benézett a szobába és látta, hogy már ébren vagyok. Megráztam a fejem, hogy lényegtelen. Igazából nem volt az, de nem neki fogok panaszkodni. Becsukta maga mögött az ajtót és beült mellém az ágyba, hátát az ágytámlának támasztva. –Milyen seggfej az, aki nem hívja fel a barátnőjét Karácsony napján?? –tűnődött költőien.

-Nem seggfej, csak… -fúlt el a hangom. –Nem tudom mi van vele. –húztam fel a térdeim és átkaroltam őket. –Annyira nem értem, hogy mi folyik körülöttem. Harry nem hív, nem veszi fel a telefont. Anyámék folyamatosan hívnak, de én nem veszem fel, nem akarom hallani a kioktatásukat. Ráadásul nem akarnak visszaengedni Londonba. Itt lakok a lakásodba, miközben nem is bírlak. És azt sem tudom, hogy ezeket miért mondom el pont neked. –temettem kezeimbe az arcom kisebb szóáradatom után.

-Egyszer be kell vallanod magadnak is, hogy kedvelsz engem. –diadalittas mosoly terült szét arcán. –De viccet félretéve. Mi van ezzel a gyerekkel?? Csak úgy eltűnik, mikor szükséged volna rá?? –fintorgott.

-Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy aggódsz miattam. –nevettem fel keserűen. –De nem szeretnék most róla beszélni… Elvégre Karácsony van…vagy mi. –keltem fel az ágyból. Adam valamit még motyogott az orra alatt, de nem teljesen értettem. –Van karácsonyfád?? –pördültem meg tengelyem körül és vártam a választ, de csak egy hatalmas szemekkel néző fiút figyeltem meg. Nem értettem mi baja lehet.

-Majd állítunk egyet. –lehelte a szavakat és tekintete elsötétült, ahogy végig mért. Ekkor jutott csak el az agyamig, hogy mindössze egy fehér francia bugyi és egy trikó van rajtam. Tekintettel öltözékemre kétértelműek voltak a szavai.

-Takard már el a szemeid!! –sikítottam rá, hirtelen az egész fejem vörös lett. Kezeit a szeme elé kapta zavarodottan majd motyogni kezdett.

-Öhm…Öltözz fel…Vagy ne…Ahogy gondolod. –kapott levegő után és abban a helyzetben el tudtam volna süllyedni szégyenembe és kitudtam volna kaparni Adam szemeit. Szitkozódva kaptam fel pár ruhát a földről és futottam át a fürdőbe. Lezuhanyoztam és magamra kaptam a melegítőt és bő pólót, ami Adam-é volt. Kiléptem a fürdőből és olyan kép tárult elém, amire nagyon nem számítottam. Adam az ajtóban állt és beszélt valakihez. Arrébb mozdultam, hogy lássam ki az aki az ajtóban áll. Louis állt ott.

-Louis!! –kiáltottam és rohanva, félrelökve Adam-et ugrottam a nyakába. –Boldog Szülinapot!! –susogtam nyakába. Nem tudtam nem észrevenni komorságát. Visszaölelt, de nem úgy ahogy vártam volna. Szemébe nézve megijedtem. Vörösek, kisírtak voltak. –Louis, hol van Harry?? –kérdeztem halkan. Fejét lesütötte, nem szólt semmit. –Hol van Harry?? –vittem fel a hangom és komolyan kezdett minden izmom megfeszülni.

-Én nagyon sajnálom Liz. –motyogta tovább. –Gyere üljünk le. –jött közelebb és próbált a kanapé felé tolni.

-A fenébe is Louis nyögd már ki, hogy mi van Harry-vel!! –ordítottam rá. Adam megszeppenve állt és nézett minket síri csöndben.

-Liz, Harry meghalt. –nyögdécselte a szavakat és az agyam elborult. Nem sikítoztam, nem sírtam, még egy árva hangot sem adtam ki. Lábaim nem voltak képesek megtartatni és tőlem nem messze lévő falnak kezdtem dőlni. Bár Adam megfogott mielőtt földet érhettem volna nem érzékeltem semmit sem a külvilágból. Bámultam ki a fejemből és imádkoztam, hogy csak egy hülye álom legyen az egész. Bárhogy is koncentráltam, hogy ébredjek fel rá kellett jönnöm, hogy ez a színtiszta valóság. Akkor és ott azt hiszem valami megváltozott bennem. A lelkem olyan szinten kiégett, hogy már a fájdalmat sem éreztem, csak az ürességet. Láttam, hogy beszélnek hozzám, de nem hallottam semmit. Úgy éreztem mint, aki megsemmisült és soha többet az életbe nem lesz lehetősége úgy szeretni valakit, mint Őt.