~66. rész

Elnézést a késésért, de gépmegvonásba szenvedtem délutánonként és este pedig, nem nagyon volt energiám írni XD Na szóval egy rövidke Harry szemszöget hoztam, remélem tetszik :)) Jó olvasást!! xx

                                     *Harry*

Az egész szituáció felzaklatott. Annyira kikívánkozott belőlem a kérdés, amit muszáj volt feltennem. Kétségen kívül más volt és őszintén aggódtam miatta. De mikor láttam azt a beletörődött lemondást a szemében…Saját magamat kívántam pokolra, hogy ilyet kimondtam ezeket. Vele akartam lenni örökre és nem számított, hogy mik történtek. Nekem nem. Viszont féltem attól, hogy elhagyna, ha tudná miket műveltem az elmúlt egy évben. Mindenesetre is megfogadtam, hogy bármi áron, de vissza fogom hozni a csillogást a szemeibe. Nem tudom mi, vagy ki tűntethette el onnan azt, de ha tudtomra jut, hogy bárki is bántotta, megölöm. Még az emlékét is eltűntetem a Föld felszínéről. Bármire képes lennék, ha az Ő boldogságáról van szó. Nem tudtam, mit kéne neki mondanom, hiszen már tudtára adtam, hogy soha nem engedném el. Valahogy biztosítékot kellene adnom a szavaimnak, de nincs semmim ez ügyben. És még itt van ez az Adam gyerek is. Ő is bizonytalanságot ad. Hogy nekem, vagy neki?? Mindkettőnknek. Biztos vagyok benne, hogy ahány alkalma volt kihasználta Liz-t és, ha meglátnám tuti szétszedném a srácot. Néha úgy érzem már betegesen szerelmes vagyok. Egy aljas patkány a legjobb barátom. Befogadtam magam mellé és a szörnyű az, hogy nem bántam meg. Louis-szal alig beszéltem pár szavat egy éve, de mikor Zayn leközölte, hogy Liz-t látta, oda akartam menni és megölni őt. Inkább repülőre ültem. Most is azon kattogok, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat Zayn. Hülyén jönne ki a helyzet. Tisztában vagyok vele, hogy Liz utálja őt. Fejem hasogatni kezdett összekuszálódott gondolataimtól. Mikor feleszméltem Liz még mindig fejlógatva ült mellettem és talán most próbál beletörődni, hogy nem szeretném Őt. Hülyeség!! Miért nem jön ki egy hang sem a torkomon?? Minden kétségét el akartam tüntetni, de valahogy már megint nem azt cselekedtem, amit kellett volna. Felálltam és kirohantam a lakásból. Hajamat túrva járkáltam fel-alá tanácstalanul. Levegő kellett, de a hűvös légkör sem hűtött le. Egy hangos kiáltással üdvözöltem London utcáit, hátha ezzel valamennyire le tudom vezetni a feszültséget.

-Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe?? –kérdeztem magamtól és visszasiettem Liz-hez. Nem mentem oda hozzá, egyenesen a hálóba mentem és az ágy alól kiszedtem a keresett dolgot. Nem gondolkodtam, nem törtem a fejem azon, hogy ez mire lesz jó, csak abban reménykedtem ez jelenteni fog neki valamit. Valamit, amivel bizonyíthatom felé irányuló érzelmeim. Feje térdein pihent, arcát nem láttam. Hintázott előre-hátra és megérintve a karját összerezzent. Rámkapta a tekintetét, majd rögtön a kezembe szorongatott papírkötegre, amivel nem nagyon tudtam mit csináljak. Kezébe adtam, majd elsuttogtam másoknak lehet unalmas, de nekem sokat jelentő szavaimat. –Ahányszor, csak egyedül voltam és azt kívántam mellettem legyél, kezembe vettem a gitárom és énekeltem. Neked. Remélve, hogy meghallod. Utána leírtam mindent. Ez volt a biztosítékom, hogy nem csak megálmodtalak az egyik este. Fogalmam sincs, mit szeretnék ezzel mondani, de azt hiszem köze van ahhoz, hogy a szívem olyan hevesen kalimpál most is, hogy mindjárt kiszakad. Szeretném, ha felfognád végre, hogy szeretlek!! Nem tudnám 5 perig sem elviselni, ha nem velem lennél. Nézz rám, kérlek. –emeltem fel állánál a fejét, hogy szemébe nézzek. Hogy bármit is ki tudjak belőle olvasni. Ami a legjobban bosszantott, hogy nem tudtam. Arcán apró mosoly bújkált, de annyira üres volt a tekintete…Mi lehetett rá olyan hatással, hogy így megváltoztatta őt?? Annyira rossz ezt látnom é s tudom, hogy nem fogok választ kapni kérdéseimre. Megmaradnak magamnak és szép lassan felfalják, már így is labilis agyam. Nem tudom meddig bírom. Az utóbbi időkben egyre gyakrabban vesztem el a fejem. Nem akarom, hogy Liz lássa azt a felem. 

~65. rész

Nos nem a legjobb rész lett, mivel eléggé siettem vele, de azért remélem tetszik és komiztok is :) A szavazatokat még mindig várom a a jobb oldalon, ne feledkezzetek meg róla ;) Jó olvasást!! xx

Éjjel arra keltem fel, hogy a telefonom türelmetlenül csörög. Mozdultam volna a hangos masináért, de mozgásképtelen voltam. Harry szorított magához kezével lábával szorosan. Megmosolyogtam, és hallottam fülembe halk szuszogását is.

-Ki az az őrült, aki ilyenkor hív?? –morogta álmos hangján.

-Szeretném megnézni, csak szorítasz. –kuncogtam alig észrevehetően. Felmordulva kelletlenül szabadított fel hatalmas kezei alól és én a még mindig várakozó telefonért nyúltam. Kiléptem a kis szobából, hogy hagyjam Harry-t tovább aludni, majd válaszoltam a hívásra.

-Szia. –mosolyogtam bele a telefonomba.

-Hála az égnek. –tört ki egy sóhaj Adam torkából. –Aggódtam érted. Tegnap délután óta nem hallottam rólad és apádék is nagyon ki vannak, emellett még kerestetnek is. –hirtelen szavaira elszégyelltem magam. Fel kellett volna őt hívnom és beszélni vele. Megkérni, hogy jöjjön velünk, még ha Harry ellenezte is volna az egészet. Adam a barátommá vált és mindig mellettem volt.

-Bocsánat teljesen megfeledkeztem rólad. Tényleg nagyon sajnálom. Jól vagyok. Több mint jól. –említettem meg halkabban mosolyogva. –Már Londonba vagyok Adam. –fagyott le a mosoly arcomról.

-Értem. –motyogta és mintha csalódottságot hallottam volna ki hangjából.

-Nem volna kedved idejönni?? –vetettem fel az ötletet.

-De hát…

-Adam. Nem kell a „de”. A barátom vagy, sokat tettél értem, egyben tartottál. Meg sem érdemeltem. Elvégre tőlem nem kaptál semmit. –nevettem fel kínosan. –Szeretném, ha a barátaim velem lennének. –nagy sóhajai és hezitálása után megszólalt.

-Harry nem akarja, majd minden 5. percben letépni a fejem?? –kérdezett rá, amin felnevettem.

-Természetesen nem.

-Akkor azt hiszem egy hét múlva elmegyek. De nem biztos, hogy ott is maradok Liz.

-Várlak. –nyomtam ki a telefont gyerekes örömmel. Tényleg nagyon örültem neki. Ráadásul Harry megígért, hogy másnap elmegyünk Niall-hoz és Carter-ékhez is. A kérdésemre a válasz, hogy miért nem kerestek egyértelmű volt. Louis képes volt mindenkinek hazudni. Meg akartam fordulni, hogy visszamenjek a szobába aludni, mivel éreztem, hogy fárasztó napom lesz, hisz Harry-vel még semmit sem beszéltünk, de neki mentem valaminek. Vagy inkább valakinek.

-Kit vársz ennyire??

-Nem beszélhetnénk meg reggel?? –nyafogtam és izmos mellkasát kezdtem a szoba felé tolni, de meg sem moccant.

-Beszélgessünk most.

-Hajnali két óra van. –néztem az órára. Pimasz mosoly ült ki arcára. Tudtam erre is van neki valami megfelelő magyarázata, hogy miért pont most kellene beszélnünk.

-Ha otthon volnál már reggel volna. –ült le a kanapéra és tarkójára csúsztatta kezeit, hogy kinyújtózzon. És igaza volt, nem voltam fáradt. Pont ellenkezőleg. Sóhajtva foglaltam mellette helyet, belátva, hogy semmi esélyem ellene. –Szóval ott tartottunk, hogy kit vársz. –terült el az önelégült mosoly az arcán.

-Egy barátomat. –mosolyogtam ártatlanul. Valamiért nem tartottam jó ötletnek most elmondani Harry-nek ezt. Halogatni akartam.

-Nem akarok rajtad osztozkodni senkivel sem. Remélem ezzel tisztában vagy. –motyogta halkan a nyakamba, amitől kirázott a hideg. Hangom nem volt megbízható ezért bólogattam. –Azt elárulnád, hogy ki a barátod?? –kezdte a kínzásom puszikkal a fülem alá.

-Nem tudom. –hunytam le a szemem és már nem volt tiszta a fejem. Halkan kuncogott élvezve tehetetlenségem.

-Ugyancsak?? –mosolygott és abbahagyott mindent. Hanyagul vetette hátát a kanapé támlájának. Szemtelenül vigyorgott rám, mikor sejtésem szerint minden vér az arcomba szökött.

-Kérdezz feleleket akarsz játszani?? Ahogy akarod. –tettem keresztbe a lábaim bosszús arccal.

-Az a legjobb ebben a játékban, hogy bármit kérdezhetek, mindig tudom, ha hazudsz. –nevetett jóízűen. Arra viszont nem számított, hogy remekül megtanultam hazudni az elmúlt időben. Magamban megfogadtam, hogy nem fogok neki hazudni, csak nem mondok el mindent.

-Akkor kérdezz. –legyintettem kezemmel, hogy várok.

-Nos mint az előbb kérdeztem már párszor: Kit vársz??

-Adam-et. –szökött ki belőlem, mikor szemébe néztem. Nem volt semmi reakciója. Csak nézegetett előre és azt hiszem mérlegelte a helyzetet. Aztán hangos nevetésbe tört ki, amit végképp nem értettem.

-Nem –mondta félvállról, még mindig nevetve. Nem akartam most veszekedni erről ezért lógva hagytam a dolgot és kérdeztem azonnal.

-Hogy lehet Zayn a barátod?? –erős undoromat próbáltam elrejteni, de nem hiszem, hogy sok sikerrel jártam. Vállat vont. Letudta a kérdésem. Ehhez sem tudtam mit szólni. Nem is akartam.

-Mi történt veled?? Megváltoztál. Külsőleg, belsőleg. Máshogy beszélsz. Más a csókod. Gyönyörű zöld szemeidből valamit, mintha kiszakítottak volna. Nem úgy csillog rám, mint ahogy százszor láttam. Elpirulsz és most sem a szemeimbe nézel, hanem a lábaid bámulod. Hol a felvágott nyelvű lány?? A boldog lány. –simogatta végig arcom. Hangja csak úgy simogatott és egyáltalán nem sértőek voltak szavai. Mindinkább aggódóak. Megtörtek.

-Lassan magányában meghalt. –sutyorogtam és ekkor szembesültem én is vele. Soha nem leszek újra az, aki voltam. –Még mindig szeretnél velem lenni?? Ne az emlékek után rohanj Harry. –buggyant ki egy kövér könnycseppem. 

~64. rész

Tegnap akartam hozni a részt, de elvonták a figyelmem (1Dday) :D Hát tökéletesek voltak, mint mindig!! :)) 

Jobb oldalt a modulsávban indítottam egy kisebb szavazást, örülnék, ha szavazna mindenki. :) A rész remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

Bömböltetve a motrot indultunk ki a templomból otthagyva mindenkit. Az úton szorosan hozzásimulva próbáltam felfogni az előbb történteket. Szívem dübörgött mellkasomban, ezt az is fokozta, hogy hatalmas sebességgel száguldoztunk az autók között az utakon. A szerintem fél órás utat 10 perc alatt tettük meg és magálltunk egy kis hotel előtt. Harry láthatta rajtam, hogy még mindig mozgás és beszédképtelen vagyok a sokktól ezért megint karjaiban utazhattam. Fejem nyaka hajlatába döntöttem és lélegeztem be finom illatát. Istenem, de hiányzott. Szemeim csukva voltak így már csak azt vettem észre, hogy épp ülünk le az ágyra.

-Szeretnél ma még házasodni hercegnőm?? Mert, ha nem akkor leszedjük ezt a hacukát. –mért végig és szó szerint lassan lerángatta rólam a ruhát, mert nem találta cipzárt. Felállt engem az ágyon hagyva és a sarokba dobott táskából vett ki egy melegítő alsót és egy fehér pólót. Szemeimmel vizsgáltam mit akar csinálni és azt hiszem megértettem, mikor rámhúzta a pólót és a melegítőt, ami minden bizonnyal az övé volt. Rápillantott a földön heverő fehér ruhára és látszott rajta, hogy felismerte. Arcára fájdalmas apró mosoly telepedett, majd mikor rámnézett újra komoly arckifejezését mutatta. Az ágy támlájának támasztva hátát ült le és ölébe húzott.

-Azt hittem többet nem látlak. –suttogtam és egy újabb könnycsepp gördült le arcomon. Vártam, hogy mondjon valamit, de nem szólt. Azt akartam, hogy beszéljen és magyarázzon el mindent, hogy miért szenvedtem ennyi időn keresztül, de hiába vártam. Egy hang sem jött ki a torkán. –Miért?? Miért hagytál itt?? –küzdöttem le a gombócot a torkomba. –Azt mondta meghaltál. –sírtam, de azt nem tudnám megmondani pontosan, hogy miért. Mellkasába fúrtam a fejem és úgy vártam, hogy szólaljon már meg, de Ő még mindig csak a fejem simogatta. –Mondj már valamit. –suttogtam szakadozott hangon.

-Szeretlek. –duruzsolta mély hangján, amitől kirázott a hideg. –Sajnálom. Mindent. Kérlek ne sírj. Most már minden rendben lesz. Soha többet nem engedlek el magam mellől. –vett nagy mély levegőket apró puszikat nyomott a fejemre. –Szereted Adam-et?? –vágott arcon hirtelen kérdése, ezzel együtt leváltva a meleg szavait, hideg, fagyos hangjára. Felpillantottam rá, azonban arcáról semmit nem tudtam kiolvasni. Állkapcsa most teljesen meg volt feszülve, ahogy mélyen szemeimbe nézett várva a válaszom.

-Nem. –gondolkodtam mit kéne mondanom, de nem jött semmi sem. Tekintetével belém fojtott minden szavat.

-Épp az esküvőtők utolsó pillanatára érkeztem. Ne hazudj nekem. –nem emelte meg a hangját, de düh hallatszódott abból.

-Nem hazudok. Sok minden történt Harry. Én ezt egyáltalán nem akartam… –dadogtam, majd lehajtottam a fejem és el akartam húzódni tőle.  

-Mi a baj?? –tartott magához erősen, hogy ne tudjak elmozdulni és felemelte fejem, hogy szemébe nézzek. Megráztam a fejem. Nem akartam neki semmit sem mondani. –Visszajössz velem Londonba?? –váltott témát egy nagy sóhaj után. Határozatlanul kezdtem bólogatni. Annyi mindent szerettem volna mondani, kérdezni. Nem tudtam.

-Miért nem kerestél?? –bukott ki belőlem a kérdés.

-Louis hazudott. Mindkettőnknek. A többit azt hiszem magad is tudod. –kaptam rögtön gondolkodás nélküli választ. Gyűlöltem Louis-t. Azért is, mert ő sem keresett soha, de legfőképp azért mert megkeserítette az életem. Nem értettem, miért tette. Mi jó származott neki ebből.

-És honnan tudtad meg, hogy tudod…életben vagyok?? –vettem kezembe az övét és játszottam az ujjaival míg vártam válaszát.

-Pár napja, mikor egy barátom New York-ban vett vakációt, be akart osonni egy puccos helyre. Mielőtt még bement volna, benézett az ablakon és azt látta, hogy megkérik a halott barátnőm kezét. Ma reggel, mikor hazaérkezett megemlítette ezt nekem. Először nem hittem neki, de eljöttem. Ez a hely pedig csak úgy zengett a hatalmas esküvőtől. Ezután már nem volt nehéz megtalálni, csak egy motort kellett kölcsön vennem.

-Te elloptál egy motrot?? –nevettem el magam.

-Csak ideiglenes kölcsönvettem. –nevetett Ő is aranyosan és csak ekkor jutott el az agyamig, hogy mit mondott az előbb.

-Várj ki az a barátod?? –kérdeztem bizonytalanul.

-Te is tudod. –kacsintott. –Láttad őt. –húzta félmosolyra a száját. 

~63. rész

Azt hiszem most nem fűznék hozzá semmit :D Várom a véleményeteket. Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

-Gyere kelj fel. Hosszú napunk lesz. –éreztem a karokat magamon ahogy szorongatnak, mint egy plüssmackót, és a fülembe morog valaki kedves álmos hanggal, ezzel felkeltve engem álmomból.

-Nem akarok felkelni. –nyafogtam és fejem próbáltam a párnába fúrni.

-Én sem. –nevetett fel Adam.

-Miért van ilyen elátkozott életem?? –kérdeztem és miután felkeltem gyengén földhözvágtam egy vánkost.

Reggelizés után indultam a fodrászhoz ahol eltöltöttem 2 órát és már dél is volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar eltelik az idő, így siettem a körmöshöz. Hazaértem és a ruhám pont megérkezett. Átvettem a csomagot és felvittem a szobába. A ruha pont olyan gyönyörű lett, mint ahogy elképzeltem. Vagyis ugyanolyan, mint a kék amit Harry-től kaptam, csak épp fehérbe. Visszaraktam a ruhát az eredeti helyére és indultam a szertartás helyszínére. Minden szükséges dolgok vittem magammal. Mikor megérkeztem anya már sürgött forgott jobbra-balra szervezve az egész napot. A templom mellett volt egy épület, ahol el tudtam készülődni. Beküldtek oda és jött utánam egy idegen nő is egy kisebb táskával. Mint később kiderült ő fog kisminkelni és segíteni felöltözködni, meg amit még szeretnék.

Belenézve az egész alakos tükörbe nem tudtam mit kéne tennem. Sírni, vagy mosolyogni. Mosolyogni szerettem volna, mert melyik lány nem akarná egy gyönyörű ruhában kimondani a boldogító igent?? Sírni szerettem volna, mert ezt az egészet nem így képzeltem el. Nem így kellene itt állnom. Egy olyan emberhez szerettem volna hozzámenni akit szeretek. Elvégre már nem a XlX. vagy XX. században élünk.

-Szükséged van még valamire?? –kérdezte a sminkes, Claire, megszakítva a gondolatmenetem.

-Nem köszönöm. –mosolyogtunk egymásra és miután közölte, hogy él órát még itt kell lennem, magamra hagyott. Ledőltem a szobában lévő kanapéra és próbáltam teljesen üressé tenni a fejem, mert ha túl sokat gondolkodok a végén még elfutok. Semmit téve henyéltem kitudja meddig, talán még a hajamat is széttúrtam. De nem érdekelt.

-Gyere szívem. Indulunk. –lépett be apa és most olyan görbületet láttam arcán, amit már kiskorom óta nem. Boldogan mosolygott. Rám. Ekkor jöttem rá. Soha nem lesznek az emberek körülöttem boldogok, ha én is az vagyok. Elfogadtam kezét és karöltve lépkedtünk a templom felé, ahonnan lágy zene hallatszott ki. –Büszke vagyok rád. –sutyorgott most tényleg meleg hangon. Legalább 500-an üldögéltek a padsorokba. Beléptünk és minden szempár rám szegeződött, majd suttogások hallatszottak az egész hatalmas terembe. A hatalmas két szárnyas fa ajtót becsukták utánunk. Előre pillantottam és megláttam Adam-et, aki rendkívül jól nézett ki. Lassan lépésről lépésre értem apával az oldalamon az oltár elé, ahol Adam-mel szemben álltam. A pap megkezdte a ceremóniát, de egy szavára sem tudtam figyelni. A fejem mindenhol járt, csak ott nem. Megtettük a fogadalmakat és könnyeim záporoztak, már éppen kimondtuk volna mindketten az ’igen’ szócskát, mikor hangos motorzaj ütötte meg a fülem. Nem tudtam ki furikázhat itt ilyenkor, de próbáltam nem arra figyelni. Aztán hatalmas robbanás szerű hang és a templom ajtaja 1000 fele repült mindenhol. Egy vad motor tört be az esküvőre ezzel mindenkit megrémítve. Ahogy hihetetlen sebességgel hasított a beltérbe a motor, azt hittem el akar ütni. Volt aki sikított, volt aki felháborodottan morgott, de én levegőt is elfelejtettem venni. Pár méterrel lefékezett előttem az éjfekete motor és tulajdonosa leszállt, majd ledobta maga mellé a földre a sisakot. Azt hiszem a szívem elfelejtett pár másodpercig még dobogni is.

-Valakinek valami gondja van?? –ordított, ami az egész templomba vízhangzott. A lábaim lassan kezdtek zselévé válni és kiakartak alólam csúszni. A tömeg tiszteletet követelő hangjára azonnal elcsöndesült Ő pedig végignézett rajtam.

-Álmodom. –suttogtam, de nagy valószínűséggel, csak én hallottam. Szűk fekete nadrágja kihangsúlyozta tökéletes, hosszú lábait ami lassú léptekkel közeledett hozzám egyre, csak jobban, én pedig az ájulás szélén voltam. Mikor megállt előttem és végig mért egy alattomos félmosollyal, nem bírtam tovább. Nem érdekelt hány szempár néz, csakis minket. Első könnycseppem után zokogásba törtem ki és utánakapva próbáltam minél közelebb tartani magamhoz. Igazi volt. Nem álmodtam. Annyi idő után ott volt a karjaim között. Nem halt meg. Nem érzékeltem a külvilágot, csak mi ketten voltunk. Száját sietősen nyomta enyémre és egyre, csak többet követelt, amit természetesen meg adtam neki. Csókunk sós volt könnyeimtől, de nem tudtam visszatartani őket. Elmondhatom, hogy soha azelőtt nem voltam olyan boldog, mint akkor.

-Megyünk hercegnőm. –nyúlt a térdhajlatomba és gond nélkül kezébe kapott. Éreztem, hogy elindulunk, de hallottam még valamit.

-Liz, nem mész sehova sem. –apa erőteljes hangja morgott hangosan. Testem megfeszült, de nem aggódtam túlságosan. Biztonságban éreztem magam.

-Kapja be!! –bökte oda nevetve Harry és felültetett a motorra, amivel érkezett. Figyelmesen kiszedte a hajamból a fátylat és kibontotta a kontyot, hogy rátudja húzni fejemre a sisakot. Levetette fekete bőrdzsekiéjét és rámadta azt is. –Kapaszkodj. –kacsintott hátra, miután felült elém a motorra és maga köré húzta kezeimet. Bömböltetve a motrot indultunk ki a templomból otthagyva mindenkit. 

~62. rész

Örülnék pár kominak, mert nagyon nem kaptam az utolsó pár részhez :// Remélem tetszik :) Jó olvasást!! xx

-Jól vagy?? –érintette meg a vállam ezzel magára vonva a figyelmem.

-Persze, miért??

-Olyan fehér vagy, mint a fal. Ne menjünk haza??

-De. Az jó volna.

Adam odalépett anyához én addig leültem. Valamit nagyon magyarázhattak egymásnak és Adam arcán még mérget is láttam, ahogy fújtatva jön felém.

-Gyere menjünk. –ragadta meg a kezem és húzott maga után.

-Nekem még fent vannak a cuccaim az emeleten.

-Majd el lesznek hozva, most inkább menjünk kérlek. –az út csöndben telt el az autóban és mikor megérkeztünk akkor sem szólt hozzám egy szót sem. Kezdtem aggódni, hogy mi baja lehet, hisz az mielőtt beszélt volna anyámmal még nem volt semmi baja.

-Valami gond van?? –kérdeztem tőle, mikor mindketten a nappaliban ültünk le a tv elé.

-Igen. –nyomkálta idegesen a távirányítót. –Anyád egy szipirtyó.

-Mi a fenét csinált már megint?? –sóhajtoztam és azon agyaltam mi tudná ennyire felhúzni Adam-et??

-Ez főleg neked nem fog tetszeni. Nagyon nem. De ne most beszéljünk erről. Elég volt a mai nap. Inkább elárulhatnád, hogy miért volt olyan képed, mint aki szellemet látott. –hiába akartam rákérdezni, hogy miről nem akar beszélni, Zayn képe megint beugrott a szemem elé és a szám kiszáradt. Valamilyen okból megrémített, hogy itt lehet és látott engem. Egy éve minden kapcsolatom megszűnt Londonnal. Nem köszöntem el a barátaimtól sem, Louis-t pedig elküldtem a pokolba, mikor közölte velem, hogy Harry…A legjobban csak az fájt, hogy nem is próbáltak keresni. Egyikük sem. Egyedül Adam maradt nekem, aki végig segített mindenen és bármit csináltam, kiállt mellettem.

-Azt hiszem láttam valakit. –suttogtam, mintha nem akarnám, hogy meghallja.

-Kit??

-Meséltem már Zayn-ről??

-Még nem. –motyogta értetlenül. –Őt láttad?? –félve bólintottam. –Mesélj róla?? Valamiért azt látom rajtad, hogy nem örülsz neki. –fogta meg a kezem. Tudta, hogy így sokkal könnyebb bármiről beszélnem.

-Londonban ismertem meg. Ő nem jó ember. Én pedig hülye voltam. Nagyon. Ha tényleg itt van és nem csak rémeket láttam, akkor akar valamit. É-én, én félek tőle. –ismertem be magamnak is.

-Nem lesz semmi gond. Biztosan csak rosszul láttad. Elvégre mit keresne itt?? –nevetett erőltetetten.

-Igazad van. –próbáltam magammal elhitetni, hogy tényleg, nem láttam semmit. –Elmondod, hogy mi bajod volt?? Vagy, hogy mit mondott anyám??

-2 nap múlva akarja tartani az esküvőt. –folytak ki a szavak a száján.

-Mi?? 2 nap?? Normális esetben nem szokott eltelni pár hónap, vagy akár pár év?? –beszéltem, amit már majdnem lehetett nevezni förtelmes nyávogásnak.

***

-Gyere már!! Nem érünk rá egész nap. –dörömböltek a szobaajtómon. Még felvettem egy kabátot és már mentem is. Anyával indultunk kiválasztani a ruhámat a holnapi szertartásra. A legtöbb dolog már készen volt. Nem volt messze a szalon ahol válogatni kezdtünk. Rengeteg szebbnél szebb uszályos ruhát láttunk, de egyiket sem akartam felvenni.

-Ha nem választasz én választok. –sziszegte a fülembe anya.

-Varratathatunk egyet?? –kérdeztem vissza, mert hirtelen eszembe jutott valami.

-Mennyi időbe telne megvarratatni egy ruhát?? –kérdezte az elárusítónőtől.

-Pár nap. –mondta bizonytalanul.

-Mennyit kell fizetnem, hogy holnapra kész legyen?? –forgatta szemét sóhajtozva.

-Ha megvannak a pontos tervek, akkor azt hiszem elintézhető a holnap. –motyogta vékony hangon a fiatal eladó és egy kis noteszt lapozgatott. Anya rámnézett én pedig bólintottam egy határozottat.

-Egy óra múlva visszajövünk. –húztam anyát el a szalonból, amitől kérdően nézett rám.

-Mit találtál ki már megint?? –húzta a száját az egyik oldalra és lenézően tekingetett rám. Nem nagyon foglalkoztam vele. Gyorsan hazamentünk én pedig berohantam a gardróbomba. Rögtön túrni kezdtem a ruhatengerbe és nemsokára rá is akadtam a dobozra amit kerestem. Ez volt az egyetlen dolog, amit hazahozattam Londonból. Lerohantam az előszobába, ahol anya megvárt és indulhattunk is vissza a szalonba.

-Mi van abban a dobozban?? –kérdezte az úton. Én egy erőltetett mosollyal válaszoltam, de meg nem szólaltam. Mikor megállt az autó berohantam és lecsaptam a pultra a dobozt. A nő aki előbb volt itt rögtön oda is jött hozzám. Kezébe nyomtam a dobozt és csak annyit mondtam:

-Ezt a ruhát csinálják meg fehérbe. A ruhát pedig ugyanígy kérem vissza a dobozába. –lihegtem és anya is beért mellém. 

~61. rész

Hoztam egy kicsit hosszabb részt!! :)) Ha tetszett komizz alul :* Jó olvasást!!

-Ma este lesz a nagyvacsora. Szeretném, ha minden úgy menne, ahogy elterveztük azt apáddal. Adam meg fogja kérni a kezed. Te pedig igent mondasz. –mosolygott boldog könnyes szemekkel. Én viszont ennél rosszabbat el sem tudtam volna képzelni. Sírni nem tudtam egy ilyen ’’apróságon’’, de a szívem összeszorult.

-Anya. 17 éves vagyok. Nem mehetek férjhez. –suttogtam és kezdtem kételkedni abban, hogy meghallott.

-Azt hiszem ezt meg sem hallottam. –fordította el a fejét, majd mikor visszanézett rám megint mosolygott. –Értsd már meg, hogy mi csak egy biztos tökéletes jövőt szeretnénk neked biztosítani ezekkel a dolgokkal. Az egyetlen lányunk vagy, szeretnénk, ha jó életed lenne. –mondta egy szemrebbenés nélkül. Az utolsó mondata volt az, ami teljesen földbetaposott.

-Viszont azt engedted, hogy Darcy-t elvegyék tőlem!! Az egyetlen lányotok vagyok és azt akarjátok, hogy jó életem legyen, de nekem azzal a tudattal kell élnem, hogy…-ordítoztam, de mondatomat nem tudtam befejezni, mert egy pofon csattant az arcomon. Talán már egy éve, hogy emeltem fel a hangom senkire sem.

-Soha többet nem akarom ezt hallani. –sziszegte és egy dermesztő pillantással kisétált a szobából.

-Mi történt?? Kiabálást hallottam. –jött ártatlanul be Adam.

-Te tudtál erről. –folytattam a nem épp halknak mondható beszédstílust.

-Miről?? –nyitotta nagyra a szemeit. Mérgemben hozzá vágtam a telefonom és kiviharoztam a szobából.

***

-Itt a ruhád, ezt vedd fel. –rakott le az ágyra egy szép fekete csipke ruhát Adam, amit nyilván anya küldött. –Azt hiszem van hozzá valahol cipő is…-vakargatta a tarkóját és nézegetett jobbra-balra.

-Majd megkeresem, köszönöm. –mosolyogtam rá azzal a berögződött hamis arckifejezéssel. Kiment a szobából, hogy felöltözhessek. Adam egy öltönybe tért vissza és együtt mentünk le az emeletről. –Adam én ezt nem akarom. –kapaszkodtam meg erős karjaiba és suttogtam magam elé.

-Minden rendben lesz. –sóhajtott.

-Tudod, hogy ez nem igaz. Semmi sem lesz rendben. –hajtottam le a fejem és kezdtem beletörődni a dologba.

Beérve a hatalmas terembe, tudtam, hogy anya nekem rendezte az estét. Minden tört fehérbe volt burkolózva és az asztalokon hófehér liliom virított. A kedvenc virágom. Minden nőn a teremben fehér ruha volt és a férfiakon pedig fehér öltöny. Nem értettem, hogy anya mi okból adott nekem fekete ruhát.

-Azt hittem már soha nem értek ide. –lépett elénk anya és a 50 fős hosszú asztal végéhez húzott mindkettőnket.

-Nem foglak megcsókolni. –suttogtam útközbe Adam fülébe, mire ő csak kinevetett.

-Hmm…Az elsőt nem épp egy rakat ember előtt képzeltem el…-vonogatta a szemöldökét vigyorogva én pedig majdnem elsüllyedtem a szégyenemben. –Nyugi, majd valahogy megoldom. –szorongatta meg a kezem és a szavai mögött, mint mindig ott voltak a ígéretek. Még sose okoztak eddig csalódást azok a szavak. Hittem neki. Leültünk és pincérek jelentek meg, mindenkinek ételt adva és bort töltve. Csendben fogyasztotta mindenki az ételt apám köszöntője után, majd mikor már le lettek szedve az asztalok Adam állt fel mellettem az asztalnál és tudtam mi következik. Megköszörülte a torkát és a pohárcsörgéssel jelezte, hogy mondandója van. Az emberek elhalkultak és egy személyként figyeltek felénk.

-Nos szeretnék valamit mondani. –mosolygott kínosan. –Mint tudja mindenki, nagyon szeretem azt a lányt, aki most jelenleg mellettem ül. –fogta meg a kezem és álló helyzetbe húzott maga mellé. –Kérdezhetek valamit?? –kérdezte és tekintetét az enyémbe mélyesztette. Bólintottam és magamra erőltettem a mosolyom. –Hozzám jössz feleségül, Lizbeth?? –kérdezte és előhúzta a gyűrűt a farzsebéből és kinyitotta előttem. Könnyeim hullani kezdtek és legtöbben azt hihették a boldogságtól, viszont belül fájt. Rettentően.

-Igen. –nyögtem ki a szavat és tapsvihar követte a hangomat. Felhúzta az ujjamra a gyűrűt és szorosan magához húzott. Már olyan közel volt, kezdtem megrémülni, hogy tényleg meg fog csókolni, mikor hajamat észrevétlenül kettőnk közé húzta, épp, hogy csak ne látszódjon az arcom.

-Mondtam, hogy megoldom. –kacsintott és egy büszke mosoly terült el az ajkán és egy puszi után amit az arcomra kaptam eltávolodott tőlem. Körbenéztem és mindenhol mosolygós arcokat láttam és csak úgy záporoztak a gratulációk. Az egyik ablakon megállapodott a tekintetem. Kint sötét volt és hirtelen, csak azt hittem, hogy rémeket látok. Gyorsan megdörzsöltem a szemeim és visszanéztem ugyan oda, de eltűnt. Próbáltam megnyugodni, de ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy mi van, ha jól láttam?? Mi van, ha tényleg Zayn bámult be az ablakon??

~60. rész

Nos amint láthatjátok, most nagyot ugrunk a történetbe és még nem sok minden derül ki, de idővel mindent megtudtok ;)) Hagyjatok egy komit magatok után, ha kérhetem, hogy lássam a véleményeteket. Remélem tetszik. Jó olvasást!! 

*1 év múlva*

Minden egyes este álomba sírom magam és reggel könnyes szemekkel ébredem egy ideje. Van, hogy aludni sem tudok. Tönkre tették az életem teljes egészében. Minden este, mint most is lejátszódnak a fejemben azok a dolgok, amiket legszívesebben elfelejtenék, de lehetetlen. Szembe kell néznem azzal, hogy olyan szörnyű ember lett belőlem, amilyen soha nem akartam lenni.

„Választanod kell. Vagy ő megy, vagy mindketten!! Elég szégyent hoztál már ránk.” Pörög le fejemben újra és újra a szörnyű emlék.

„Apa, csak Ő maradt nekem. Kérlek ne szakíts el a legszebb dologtól a világon!!” Látom magam, ahogy zokogok és saját magam ölelgetem könyörögve apámnak. Hiába történt mindez már több, mint fél éve, még mindig nem tudok beletörődni, hogy milyen döntést hoztam.

-Ne sírj már megint. –suttogta a fülembe az az álmos hang. Hajnali 1 óra volt, de én nem tudtam aludni. –Mit tegyek, hogy ne sírj minden áldott este?? –sóhajtott mélyet és karjaiba húzott.

-Ölj meg kérlek. –rimánkodtam szipogva, mire tehetetlenül sóhajtott egyet. –Hozd vissza nekem őket. –zokogtam fel mégjobban és mellkasába szorítottam arcom, hogy tompítsam a szánalmas hangomat.

-Ha tehetném már megtettem volna. –motyogta elhalt hangon az egyértelműt. Tényleg megtette volna. Lassan álomba pityeregtem magam. Fülemben csengtek, (mint általában mindig) utólag elgagyogott kótyagos szavai: ”Szeretlek Szerelmem.”

Az éjszaka közepén futottam valamerre egy üres végeláthatatlan mezőn. Nem tudtam mi elől, de menekültem. Csak loholtam előre, mikor a távolba megláttam egy sötét alakot. Bizonytalan voltam, de felé vettem az irányt.

-Csalódtam benned. –fortyogott a háttal álló személy. Fejére kapucni volt húzva, de a hangját ezer közül is el tudtam volna ismerni. –Csalódtam benned. –mondta ezúttal élesebben, de még mindig nem nézett erre. Nem tudtam mire vélni a szavait. Lassan nyúltam magas válla felé, hogy magamra vonjam figyelmét, de kezem úgy reszketett, mint a nyáralevél.

-Harry?? –szólaltam meg bizonytalanul. Hirtelen mozdulatokkal fordult meg és csak bámult rám. Félelmetes volt.

-Csalódtam benned. –szajkózta még mindig ugyan azt és szívem összeszorult távoli szavaira. Nagyot nyeltem és közelebb léptem hozzá. Ő hátrált. –Tudok róla Liz. –mondta hidegen és végignézett rajtam. –Undorító vagy!! –vágta arcomba én pedig nem bírtam tovább tartani könnyeim. –Nincs jogod sírni!! Olyan életre ítélted Őt, amibe bele sem tudnál képzelni!! –mondta fintorogva és tényleg undor mutatkozott az arcáról.

-Kérlek ne mondj ilyeneket. –sírtam és a térdeim megadták magukat, ami miatt a hideg földön ültem tehetetlenül. –Nem volt más választásom.

-De nagyon is volt!! Csak te egy önző ribanc vagy Liz!! –az első mondatát kiabálva a másodikat pedig lehajolva fülembe suttogta. –Utállak!! –mondta lassan kihangsúlyozva az egyetlen szavat, amit soha életbe nem szerettem volna hallani a szájából.

-Liz, kelj fel!! –éreztem a rázogatást a vállamon és kezdett minden elhomályosulni. –Csak egy álom!! –nyitottam tágra a szemem és tényleg fel kellett fedeznem, hogy egy szörnyű álomba volt részem. –Nyugodj meg csak egy rossz álom volt. Már itt vagyok. –simított végig arcomon, majd egy puszit adott a homlokomra és kiment a fürdőbe. Lassan lenyugtattam ide-oda kalimpáló szívverésemet. Kopogtak.

-Igen?? –nyomta be fejét anyám. Fájdalmas szemekkel néztem rá. Ő volt a második ember az életemben akit teljes szívemből utáltam. Persze mint mindig, ő csak mosolygott.

-Jöhetek?? –kérdezte és már csak azt vettem észre, hogy az ágyamon ül. –Nagy nap a mai. Sok dolog fog történni. –sóhajtott mosolyogva és már majdnem boldogságot láttam az arcán.

-Mi lesz ma?? –kérdeztem rá ráncolt homlokkal. Ha anyám boldog én biztosan nem leszek az.

-Ma este lesz a nagyvacsora. Szeretném, ha minden úgy menne, ahogy elterveztük azt apáddal. Adam meg fogja kérni a kezed. Te pedig igent mondasz. –mosolygott boldog könnyes szemekkel. 

~59. rész

Hali!! Elkészültem a résszel ma szóval fel is raktam nektek :)) Komizzatok sokan!! :3 Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx                                        

                                                             *LOUIS *

Mint általában, mindig kapom a fenyegető üzeneteket, de a múlthéten kaptam valamit, ami nagyon megdöbbentett. Találkozót akart Ric az egyik közeli parkban. Kíváncsiságból, de elmentem meghallgatni, hogy mit akar. Tudtam, hogy engem nem bántana. Még mindig szeret, de fájdalmat akar okozni nekem, mert ezt nem viszonzom neki. Egy idő után tisztán emlékeztem mindenre és tényleg szerettem őt. De olyan dolgokat tett, amiket lehetetlen megbocsátani és minden érzésem iránta gyűlöletté alakult. Mikor elmentem két testőrrel az oldalán várt a megbeszélt helyen. Végig szóhoz sem engedett jutni, csak ő beszélt. Elmondta, hogy meg fogja öletni Liz-t is. Ráadásul végig fogom nézni. De van egy lehetőségem, hogy megmentsem őt. Tudtam, hogy nem viccel és minden szavát szó szerint kell érteni. Őrült volt. Azt mondta abban az egy esetben nem esik semmi baja, ha tönkre teszem az életét. Nem más. Én. Nem hittem a füleimnek. Hazarohantam nem akartam több szavat hallani mocskos szájából. Egy nevetést hallatott, mikor futni kezdtem tőle. „Két napod van!!” Kiáltotta még utánam végül. Hazaérve mindenen törtem a fejem. Nem volt helyes döntés, viszont a kezemben volt az élete. Nem tudtam pontosan mit csinálok, de telefonálni kezdtem. Felhívtam Lili-t, az anyámat. Kérnem sem kellett, hogy hívják haza Liz-t, mivel már meg akarták tenni. Megoldották a problémám azzal, hogy tudtomra adták azt, hogy Liz semmi esetben nem jöhet vissza. Fájt, de tudtam, hogy így lesz a legjobb. Harry fejlógatva ért haza, miután kivitte Liz-t a reptérre. Szerintem észre sem vette, hogy itthon vagyok. Volt egy sejtésem, hogy még nem tudja, hogy Liz nem jön vissza. Bevonult a szobájába én pedig kaptam egy sms-t. „Nem elég!!” Rögtön leesett, hogy ki küldte, de nem teljesen értettem, hogy mi okból. Cipőt és kabátot vettem, majd elindultam Ric házához. Odaérve tudtomra adta mi nem elég. „Az egy dolog, hogy visszamegy Amerikába és szomorú lesz miatta…De nem megy tönkre az élete” visszhangoztak hangos szavai fülembe. „Azt akarom, hogy vegyél el tőle MINDENT!! És jól tudod, hogy mire gondolok.” És ezután kidobtak a házból. Tudtam mit akar, de az egyszerűen képtelenség. Liz-nek Harry volt a mindene. Őt nem tudtam elvenni tőle. Liam hívott, míg a késő éjszakában meneteltem haza.

-Igen?? –szóltam bele türelmetlenül.

-Helló…Öhmm…Szóval Harry kiütötte magát és elcsapta egy autó. –nevetett kínosan, amiből arra tudtam ítélni, hogy a részegségen kívül más baja nincs, bár furcsának találtam, hogy Harry ivott. Jó ideje egy korty alkohol sem csúszott le a torkán.

-Akkor hozd haza. –fortyogtam érdektelenül.

-Pont ez az. Nem hívtalak volna, ha el tudom intézni egyedül. –hallottam Harry kába énekelgetését.

-Hol vagytok?? –sóhajtottam nagyot.

-Már nem messze a háztól. Tudod abba a parkba, ahol van az az öreg fa.

-Tudom. 10 perc ott vagyok. –nyomtam ki és indultam meg az említett hely felé. Odaérve komoran ütöttem erősen tarkón Harry-t, amitől eszméletét vesztette majd bedobtam Liam kocsijába. –Viheted. Én is mindjárt otthon vagyok. –szóltam hidegen és Liam már indult is. Harry olyan volt, mint egy kisgyerek én pedig zaklatott. A zsebembe már megint megrezzent a telefon amitől már idegbajt kaptam. Előkaptam és szikrákat szóró szemekkel nyitottam meg az újjab üzenetet. „Szép munka volt, most már csak gondolkozz. Ne feledd Harry-t sem ;D Azt hiszem úgy fer a játék, ha mindketten benne vannak!!” Felfordult a gyomrom.

-Muszáj ezt tenned Tommo. –morogtam magamnak és már a gondolattól is gyűlöltem magam.

Nem gondolkodtam, hogy milyen következményei lesznek tetteimnek. Azt hiszem jobban át kellett volna gondolni a dolgokat és jobb megoldást találni. 

~58. rész

Sziasztok!! Hoztam a részt és igyekszek holnapra megint hozni, csak annyit kérek, hogy írjatok pár komit, amibe röviden kifejtitek a véleményetek :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

2 napja Adam-nél vagyok. Nem mondom, hogy hű de jól kijövünk, de megvagyunk egymás mellett. Néha még meg tud lepni a kedvességi rohamaival. Még pár ruhát is szerzett be, amiben lehetek. Anya és apa felváltva hívogattak folyamatosan. Viszont nem tudtam kikapcsolni a telefonom. Vártam. 2 napja egy árva hívást nem kaptam Harry-től és nem is veszi fel, Louis úgy szintén.

-Min gondolkodsz megint?? –kérdezte Adam, mikor benézett a szobába és látta, hogy már ébren vagyok. Megráztam a fejem, hogy lényegtelen. Igazából nem volt az, de nem neki fogok panaszkodni. Becsukta maga mögött az ajtót és beült mellém az ágyba, hátát az ágytámlának támasztva. –Milyen seggfej az, aki nem hívja fel a barátnőjét Karácsony napján?? –tűnődött költőien.

-Nem seggfej, csak… -fúlt el a hangom. –Nem tudom mi van vele. –húztam fel a térdeim és átkaroltam őket. –Annyira nem értem, hogy mi folyik körülöttem. Harry nem hív, nem veszi fel a telefont. Anyámék folyamatosan hívnak, de én nem veszem fel, nem akarom hallani a kioktatásukat. Ráadásul nem akarnak visszaengedni Londonba. Itt lakok a lakásodba, miközben nem is bírlak. És azt sem tudom, hogy ezeket miért mondom el pont neked. –temettem kezeimbe az arcom kisebb szóáradatom után.

-Egyszer be kell vallanod magadnak is, hogy kedvelsz engem. –diadalittas mosoly terült szét arcán. –De viccet félretéve. Mi van ezzel a gyerekkel?? Csak úgy eltűnik, mikor szükséged volna rá?? –fintorgott.

-Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy aggódsz miattam. –nevettem fel keserűen. –De nem szeretnék most róla beszélni… Elvégre Karácsony van…vagy mi. –keltem fel az ágyból. Adam valamit még motyogott az orra alatt, de nem teljesen értettem. –Van karácsonyfád?? –pördültem meg tengelyem körül és vártam a választ, de csak egy hatalmas szemekkel néző fiút figyeltem meg. Nem értettem mi baja lehet.

-Majd állítunk egyet. –lehelte a szavakat és tekintete elsötétült, ahogy végig mért. Ekkor jutott csak el az agyamig, hogy mindössze egy fehér francia bugyi és egy trikó van rajtam. Tekintettel öltözékemre kétértelműek voltak a szavai.

-Takard már el a szemeid!! –sikítottam rá, hirtelen az egész fejem vörös lett. Kezeit a szeme elé kapta zavarodottan majd motyogni kezdett.

-Öhm…Öltözz fel…Vagy ne…Ahogy gondolod. –kapott levegő után és abban a helyzetben el tudtam volna süllyedni szégyenembe és kitudtam volna kaparni Adam szemeit. Szitkozódva kaptam fel pár ruhát a földről és futottam át a fürdőbe. Lezuhanyoztam és magamra kaptam a melegítőt és bő pólót, ami Adam-é volt. Kiléptem a fürdőből és olyan kép tárult elém, amire nagyon nem számítottam. Adam az ajtóban állt és beszélt valakihez. Arrébb mozdultam, hogy lássam ki az aki az ajtóban áll. Louis állt ott.

-Louis!! –kiáltottam és rohanva, félrelökve Adam-et ugrottam a nyakába. –Boldog Szülinapot!! –susogtam nyakába. Nem tudtam nem észrevenni komorságát. Visszaölelt, de nem úgy ahogy vártam volna. Szemébe nézve megijedtem. Vörösek, kisírtak voltak. –Louis, hol van Harry?? –kérdeztem halkan. Fejét lesütötte, nem szólt semmit. –Hol van Harry?? –vittem fel a hangom és komolyan kezdett minden izmom megfeszülni.

-Én nagyon sajnálom Liz. –motyogta tovább. –Gyere üljünk le. –jött közelebb és próbált a kanapé felé tolni.

-A fenébe is Louis nyögd már ki, hogy mi van Harry-vel!! –ordítottam rá. Adam megszeppenve állt és nézett minket síri csöndben.

-Liz, Harry meghalt. –nyögdécselte a szavakat és az agyam elborult. Nem sikítoztam, nem sírtam, még egy árva hangot sem adtam ki. Lábaim nem voltak képesek megtartatni és tőlem nem messze lévő falnak kezdtem dőlni. Bár Adam megfogott mielőtt földet érhettem volna nem érzékeltem semmit sem a külvilágból. Bámultam ki a fejemből és imádkoztam, hogy csak egy hülye álom legyen az egész. Bárhogy is koncentráltam, hogy ébredjek fel rá kellett jönnöm, hogy ez a színtiszta valóság. Akkor és ott azt hiszem valami megváltozott bennem. A lelkem olyan szinten kiégett, hogy már a fájdalmat sem éreztem, csak az ürességet. Láttam, hogy beszélnek hozzám, de nem hallottam semmit. Úgy éreztem mint, aki megsemmisült és soha többet az életbe nem lesz lehetősége úgy szeretni valakit, mint Őt.

~57. rész

Kicsit későn érkeztem vele, de végül elkészült :)) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx

-Még két lépés és összeesel Liz. Ettél ma már valamit?? –kérdezte és a hangja megdöbbentően kedves volt. Megráztam óvatosan a fejem attól tartva, hogy leesik a helyéről. Nagyot sóhajtott és helytelenítőn meglengette a fejét. Aggódik miattam??

Az autó ott is volt értünk és Adam-mel beültünk a hátsóülésre.

-Hova megyünk?? –kérdeztem suttogva. Valahogy kiszállt belőlem minden életerő, hogy kiabáljak a mellettem ülő fiúval.

-Haza szeretnél menni?? –vezette rám óvatosan figyelmes tekintetét. Bizonytalanul megráztam a fejem. Nem akartam hazamenni, de nem akartam Adam-mel sem menni sehova. Egy sóhaj után folytatta. –Elviszlek a kislakásomra. Senki sem tud róla, csak akkor megyek oda, ha egyedül akarok lenni. –intett a sofőrnek és ő egy bólintással jelezte, hogy tudja hova vigyen minket.

-Adam??

-Igen??

-Inkább semmi.

-Nem kell megköszönnöd, ha ilyen nehéz. –villantott egy szemtelen mosolyt. Inkább nem szóltam semmit, mert szép szavakat nem kapott volna. Nem sokkal később egy panelház előtt álltunk meg. Az autóból kiszálltunk és az el is hajtott.

-Biztos, hogy fel akarok én oda menni?? –kérdeztem halkan igazából csak magamtól, ahogy felnéztem és találgattam, hogy hányadik emeleten lehet Adam lakása.

-Majd viszlek. –nyúlt újra alám és indultunk is.

-Héj tudok menni. –tiltakoztam.

-Nem, nem tudsz. Felmegyünk eszel valamit és mehetsz aludni.

-Nem tudom említettem-e már, de nem viselem jól ha parancsolgatnak nekem. –fontam össze magam előtt a karjaimat, amitől megcsúsztam a kezeibe és majdnem elejetett.

-Francba így elfoglak dobni. –szitkozódott csendben míg beértünk a sötét lépcsőházba. Megkönnyebbülésként vettem, hogy megnyomott egy gombot -amit addig nem is láttam- és a liftben felvillant a fény kitárulva ezzel az ajtaja. Az 5. emeletnél álltunk meg, ahol Adam óvatosan a lábaimra rakott és a lábtörlő alul előhúzta a kulcsot. Belépve a lakás nagyon pici volt. Egy kisebb nappali volt kanapéval és tv-vel, egy konyha, egy hálószoba és egy fürdő. Lehuppantam lustán a kanapéra és Adam pár perc múlva megjelent egy tál zabpehellyel.

-Köszönöm. –vettem el tőle és gyorsan belapátoltam az ételt. –Ugye nem gond, hogy itt dekkolok nálad?? –kérdeztem halkan, mikor levágódott mellém.

-Ha gond volna ide sem hoztalak volna. –dobta át kezét vállamon és, mikor szúrósan néztem rá kis magánakciója miatt, akkor felfogta, hogy ezt többet nem kéne csinálnia. –Oké vettem, nem kell így nézni. –nevetett fel és a kezeit a levegőbe tartotta. –Ha lehet róla szó, akkor a barátodnak ne nagyon reklámozd, hogy velem voltál. Elég volt az amit a múltkor kaptam. –húzta gúnyos mosolyra a száját. ’A barátom…’ Megint belegondoltam az aznap történtekben és a torkomban újra hatalmas csomó keletkezett. –Mondtam valami rosszat?? –ráncolta a homlokát és csak akkor éreztem, hogy egy könnycsepp szállingózik le az arcomon.

-Miért ilyen nehéz?? –gondolkodtam hangosan.

-Szeretnél róla beszélni?? –kérdezte és minden mondatánál egyre jobban voltam meglepve. Kedves volt. Megráztam a fejem.

-Szeretnék aludni. –motyogtam.

-Gyere, megágyazok neked a hálóba. –nyúlt kezemért és felhúzott.

-És te hol fogsz aludni??

-Majd a kanapén. –küldött egy nyugtató mosolyt.