~53. rész

Az elkövetkezendő pár részben elképzelhető, hogy fogok más szemszögeket írni, de csak röviden, hogy tudjátok mi zajlik a többiek fejében :)) Ha tetszett a rész dobj egy komit alulra ;D Jó olvasást!! xx

-Apád nem akar visszaengedni Angliába.

-Mi az, hogy nem akar visszaengedni?? Visszamegyek és kész. –ordítottam anyára, aki valójában egyáltalán semmiről nem tehetett.

-Ne kiabálj!! –pirított rám ő is. –Már nem a barátaiddal beszélsz, hanem a családoddal vagy, akikkel nem ordítozhatsz, ha éppen kedved tartja.

-A családomat ott hagytam Londonba, mikor felszálltam a repülőgépre. –motyogtam halkan az orrom alatt, de meghalhatta, mert rögtön erős pofont kaptam. Kinevettem. Anyám elszörnyedve nézett rám. Csak nevetni tudtam rajta. A sok keserűségtől, ami bennem volt legszívesebben sírtam volna, de nem akartam előtte sírni. Megaláztatottnak éreztem volna magam. Inkább nevettem, mint valami elmebajos, aki most szabadult a pszichiátriáról. Anya szemeiből kipottyant két könnycsepp.

-Ennyire rossz szülők vagyunk?? –kérdezte halkan, félve a választól. Normális esetben csöndben maradtam volna, vagy megvigasztaltam volna, hogy nagyon is jó szülők, de most összeszedtem minden bátorságom és életemben először kimondtam, amit az adott pillanatban gondoltam.

-Igen anya!! Azok vagytok!! Soha nem törődtetek azzal, hogy mit akarok. Mindig csak egy lány voltam, akit a legtöbbször még szégyelltetek is az emberek előtt. Szerinted ez nekem, hogy esik?? Mikor végre találok embereket, akiket szeretek és akik szintén szeretnek, akkor pedig megint nem érdekel semmi csak, hogy itthon legyek. Gyönyörű karácsonyom lehetett volna. Hát ennyire nem érdekel, hogy szomorú vagyok veletek?? Szeretem Louis-t, szeretem Harry-t, és végre vannak igaz barátaim, mint Niall, Carter vagy akár Tom is. Itt nincs senkim!! –fejeztem be megint magas hangszínnel, szemeim megteltek ismét könnyekkel, de egyet sem engedtem szabadjára. Időközbe már fel is álltam és anyával szembe voltam, aki még mindig az ágyamon ült és ezúttal már sírt. Megfordultam, hogy kimenjek a szobából, de apa ott állt az ajtóba. Arcából ítélve végig hallgatta ő is a kis kirobbanásomat. Nagyon ideges voltam és a torkomban gombóc keletkezett, majd a gyomrom is szorítani kezdett. Átrohantam a fürdőszobába, magamra zártam az ajtót, hogy ne tudjon senki se bejönni és a wc fölé hajolva kiadtam magamból mindent, amit megettem, mikor megérkeztem. Mikor végeztem megmostam az arcom és a fogam. Belenéztem a tükörbe és az arcom hófehér volt. Nem éreztem magam jól. Kezeim még mindig remegtek. Zsebembe nyúltam és elővettem a telefonom. Letettem a mosdó szélére és levetkőztem. Forró vizet engedtem a kádba és jó sok habot csináltam. Mikor csordultig volt vízzel a hatalmas kád, belemásztam és elmerültem a jóleső forró vízbe. Halkan szipogtam, próbáltam nem elsírni magam. A telefonom viszont megcsörrent. Nyújtózkodva levettem a mosdó pereméről és akkor láttam, hogy Harry hívott.

-Szedd össze magad!! Nem sírhatsz a telefonba!! –mondtam magamnak egy nagy sóhaj mellékletével és felvettem a telefont, miközben próbáltam mosolyt kihallattatni a hangomból.

-Szia. –köszöntem, mintha csodálatosan érezném magam.

-Szia. Épségben megérkeztél??

-Igen, meg. –mosolyogtam szigorú hangszínén. –Szörnyű napom volt. –váltam komorrá. –Nem vagyok jól Harry. –szipogtam kettőt. Nem bírtam magamban tartani.

-Francba. –hallottam szitkozódását és, hogy valami összetörött a háttérbe.

-Minden rendben?? –kérdeztem rá automatikusan.

-Ki volt az és mit csinált?? –hangja dühös volt és tisztán láttam magam előtt mérges megfeszült arcát. Nem tudtam megszólalni. Tudtam, hogy el kellene mondanom a történteket, de nem akartam. Nem tudtam hogyan reagálna rá. Úgy döntöttem, hogy addig húzom ameddig csak lehet.

-Anyukám volt és ebédet. –nevettem keserűen, mert hazudnom kell neki. –Valami romlott lehetett és én megettem.