~52. rész

A múltkori kimaradásom miatt hoztam egy jó hosszú részt :)) Kicsit későn van már, de most végeztem vele... Dobj egy komit lent ;D Remélem tetszik. Jó olvasást!! 

Már a gépen ültem és az ölembe tükör és sminkcuccok pihentek. Hosszas és könnyes búcsúnk után Harry-vel, muszáj volt frissítenem a sminem. Nem hiszem, hogy apa boldog volna, ha teljesen szétcsúszva érkeznék meg. Miután végeztem, betettem a fülembe a fülhallgatót és próbáltam végig aludni, azt a jó pár órás repülőutat.

-Kérjük az utasokat, hogy kapcsolják be az öveiket a leszállást hamarosan megkezdjük. –szólt a monoton női a hang a hangszóróból, ezzel felriasztva engem álmomból. Rögtön nyakamhoz kaptam, hogy meg-e van még a lánc. A helyén volt. Nyugodtan, mégis gyomorgörccsel kerestem az övet, hogy becsatoljam magam. Kevesebb, mint negyed óra múlva találkozom apámmal és csak a hangulatától fog függeni, hogy mosolyogni fog, mert megjöttem, vagy dühös lesz, mert nem akartam eljönni. A gép pár perc múlva landolt és megkezdődött a leszállás. Az emberek csak úgy rohantak le a repülőről én viszont szívesebben maradtam volna fent. Nem is siettem lefele. Utolsók között ballagtam le és rögtön meg is pillantottam apát. El volt foglalva a telefonjával, de amint felnézett és megpillantott a készüléket gondolkodás nélkül a zsebébe süllyesztette. Megindult felém mosolyogva. Nagyon ritkán mosolygott, vagy nevetett. Mindig komor és szigorú kifejezése volt. Szép lassan lépdeltem felé, de ő egyre nagyobb lépésekkel közeledett. Ez a mosolygás a háború előtti csendet jelenti, szinte éreztem.

-Lizbeth dárgám!! Kislányom úgy örülök, hogy látlak!! –ölelt át, mikor beértük egymást. Viszonoztam az ölelését és egy kicsit mosolyogtam is. –Nőttél ugye?? –kérdezett, de esélyem sem lett volna válaszolni, már követte az elsőt a második kérdés, ahogy végig nézett rajtam. –Mi a baj?? Olyan vörösek a szemeid. Mindegy is. Induljunk a csomagjaidért, anyád már vár rád. –zárta le ennyivel a beszélgetést és indult is a csomaglerakó felé.

-Apa!! –szóltam utána. –Csak ez a táskám van. –utaltam az oldalamon pihenő szatyorra, mikor visszafordult felém.

-Rendben. Akkor induljunk!! –intett fejével. Elindultam utána, már majdnem futva, mivel hatalmas léptekkel haladt előre. Elérve az autóhoz megszokottan ajtót nyitott nekem a szürke Audihoz, majd indultunk is. Az út csendben telt és már meg is érkeztünk a házunkhoz. Legalább 4x akkora volt az itthoni inkább már villának nevezhető építmény, mint a Londoni házam és csak 3-an laktunk benne. Furcsa volt hónapok után visszamenni. Amint leállt a kocsi motorja, anya már rohant is ki a bejárati ajtón. Kipattantam az ülésből és anyuval jól megölelgettük egymást.

-Szeretnék, majd veled beszélni, négyszemközt. –súgta fülembe, hogy apa ne lássa, majd eltolt magától és melegen rám mosolygott.

***

A szobámban heverésztem a franciaágyamon és azon kattogott az agyam, hogy anya mit akarhatott mondani, ami annyira titkos, hogy más nem tudhatja. A nyakláncomat piszkáltam és nézegettem. Egy pillanatban megláttam az érem legtetején egy kis bevésést. A másik pillanatban úgy fordult a kezemben, hogy megint nem láttam. Felültem, hogy jobban meg tudjam nézni, majd leakasztottam a nyakamból. Forgattam pár percig figyelmesen, míg a körmöm bele nem tudtam akasztani az apró mélyedésbe. Erősen meghúztam az újammal és az érem hátulja lenyitódott. Rettentő apró betűkkel volt valami belevésve az érem belsejében, de sikerült kiolvasnom.

„Te vagy az egyetlen jó dolog az életemben!!

                                                            -H ”

Olvastam el az apró szöveget. Szemeim enyhén könnybelábadtak a leírt szavaktól. Úgy mosolyogtam, mint egy őrült és szorongattam a kezembe a sokat jelentő ékszert, majd visszaraktam a nyakamba. Alig telt el pár másodperc, kopogtak a hófehér ajtómon, ami nem rég lehetett lecserélve, mert azelőtt nem ez volt a helyén.

-Igen?? –kiáltottam ki és anya tette be a lábát a szobámba.

-Jöhetek?? Meg kéne beszélnünk dolgokat. –mondta már előre bocsánatkérő szemekkel. Neki mindig minden az arcára volt írva, így azt is le tudtam olvasni róla, hogy nem a vacsoráról szeretne cseverészni.

-Gyere, ülj le. –paskoltam meg magam mellett az ágyat és próbáltam nyugodt, kedves mosolyt villantani.

-Na szóval elkezdtem. Nem fogok kerülgetni semmit. –ült le és beszél magabiztosan. Bólintottam, de ekkor már tudtam, hogy nagyon nem lesz jó vége ennek a beszélgetésnek. –Szóval apád nem tudja, hogy nekem van egy fiam, azaz Louis. Szeretném, ha ez így is maradna. –bólogattam újra jelezve, hogy felfogtam mit akar, annak ellenére, hogy nem értettem a pontos okát, hogy miért akarná titkolni. –A másik dolog, amit el szeretnék mondani, hogy ne érjen meglepetésként... Kérlek ne légy rám dühös. Én próbáltam lebeszélni erről az apádat, de ő hajthatatlan. –próbált magyarázkodni, félbe hagyva a mondatot amire kíváncsi voltam. Kezdtem egyre feszültebb és ideges lenni.

-Mondd már!! –mondtam egy kicsit hangosabban a kelleténél.

-Apád nem akar visszaengedni Angliába.