~71. rész

Mint már a csoportba említettem egy kicsit különleges résszel jöttem, mivel eddig ilyen még nem volt. Zayn szemszöget írtam, ami később még fontos lesz ;) Remélem tetszik. Jó olvasást!! xx


                                                       *Zayn*
Mindig mondják, hogy sose kergessük az elérhetetlent. Én pedig, mint általában sosem hallgatok meg senkit csak a saját fejem után megyek. Nem érdekelt mit mondanak mások Őt akartam. Olyan régóta kergetem a szeretetet, amit soha senkitől nem kaptam meg… És tudom, hogy tőle sem fogom. Talán a sorsom, hogy ne kapjam meg azt amire szükségem van. Mindig egyedül voltam magamra utalva. Kirekesztettként. Miért pont most változna ez?? Féltékeny voltam Harry-re. Mindig. Kijutott neki a jó élet, bármit is csinált. Ezért utáltam őt. Mindig körül volt véve barátokkal akikre számíthatott. Nekem sosem voltak olyan személyek az életemben akikre támaszkodhattam volna. Még a szüleim is gyűlöltek és megvetettek. Harry megkapta a tökéletes lányt, én pedig csak messziről nézhetem őket. Míg ő mindig puha ágyban feküdt előfordult, hogy én egy sikátorban húztam meg magam éjjelente, de őszintén nem zavart. Soha nem mutattam, hogy mennyire utálom Harry-t, elvégre el kellett őt fogadnom, mint ”barát”. Legalább nem voltam teljesen egyedül. Mikor tegnap este Liz megcsókolt repültem. Legalább 2 méterrel a föld felett. Utána reggel koppantam egy hatalmasat, mikor Harry a karjaiba hozta ki Őt a konyhába és jóízűen nevetgélve még meg is etette. Ahogy Harry tekintete feltérképezte Liz mellkasát láttam valamit rajta. Csalódottság, szomorúság, düh?? Nem tudom, de jobbnak láttam eltűnni otthonról. Ki kellett egy kicsit kapcsolódnom, viszont az autóm összetörött, így hosszú, céltalan sétára ítéltem magam. Órákig jártam a várost, de semmi érdekeset nem találtam benne. Délutáni órákban járhattam, mikor rengeteg iskolás haladt el mellettem. Elmosolyodtam rajtuk. Mindig is szerettem volna egy jó iskolában tanulni és lediplomázni. Hangosan felnevettem a gondolattól, hogy újra a padot koptassam. Annyira nem én voltam.

-Oh, bocsánat. –hallottam egy vékony hangot és egy apró ütést a hátamon. Megfordultam és egy női alakot láttam előttem guggolni, ahogy a könyveit szedte össze, amiket most ejthetett el. Automatikusan hajoltam le, hogy segítsek össze szedni a földön heverő papírkötegeket. –Köszönöm. –nyomta feljebb szemüvegét és tűrte hátra szőke, hosszú haját arcából, miután mindketten felálltunk.

-Zayn. –nyújtottam kezet neki. Először furcsán nézett rám tengerkék szemeivel, de elfogadta a jobbomat.

-Margaret. Bocs azt hittem a csoportommal vagy. –nevetett összezavarodottan. Inkább nézett ki diáknak, mint tanárnak, ezért rákérdeztem.

-Te vagy a tanár??

-Öhm.. Azt hiszem. –pirult el és a földre vitte a tekintetét. –Ez az első évem és nagyon szétszórt vagyok, szóval sajnálom, hogy csak így neked mentem. –aranyos volt, ahogy próbált magyarázkodni és arca egyre vörösebb lett.

-Én nem sajnálom. –vigyorogtam rá. Farzsebembe nyúltam és pénztárcámból kivettem egy cetlit, amire a telefonszámom volt írva. –Itt a számom, majd hívj fel, ha gondolod, de úgy látom most menned kell. –pillantottam hátra a vállam felett, ahol kezdett a diákok között eluralkodni a káosz. Elnézett ő is a hátam mögé és hatalmas kikerekedett szemekkel, majd majdnem orra dőlve indult el.

-Majd felhívlak, ígérem. Örültem Zayn!! –mondta egy halvány mosollyal és fekete magassarkúiba futva haladt a tanulókhoz. Nevettem lelkesedésén és szeleburdiságán. Ennivaló nő volt. Kétség kívül szerettem volna megismerkedni vele.